Hol vannak a jövő szakmunkásai?

Miközben a családi otthonteremtési kedvezmény elindulásával mindenki a lakásépítés fellendülésére számít, az is nyilvánvaló, hogy ennek az egyik akadálya a komoly szakemberhiány lehet. Nem csak az a gond, hogy sokan külföldre mentek a válság évei alatt, de az utánpótlás területén is problémák vannak. Ma azt próbálom meg körbejárni, miért nem vonzó ma az építőipar a fiatalok szemében.

construction-646460_960_720.jpg

Mielőtt azonban az okokat kezdenénk közösen keresgélni, érdemes pár szóban rögzíteni a jelenlegi helyzetet, ami őszintén szólva nem túl rózsás. A magyar építőipar ugyanis az elmúlt években átlagosan évi 800 ezer négyzetméternyi lakást hozott létre. Ez a szám persze önmagában nem sokat mond, de ha hozzáteszem, hogy az előző lakástámogatási program vége felé (ez a 2000-es évek közepe) ez a szám 3,9 millió volt, akkor láthatjuk, milyen mélyponton van ma ez az iparág. 

Így aztán senkit sem lepett meg, hogy a válság legkeményebb évei alatt (azaz 2008 után) a szakemberek közül, aki csak tehette, az külföldre (főleg Ausztriába és Németországba) ment dolgozni, így mára ott tartunk, hogy itthon szinte már nincs szakember. 

Szinte csak hiányszakma van 

Ha ez elsőre túlzásnak hangzik, nem az: az Építési Vállalkozók Országos Szakszövetsége 400 cég közreműködésével készített nem is olyan régen egy felmérést, amiből sok minden más mellett kiderült, hogy az építőipari szakmák közel fele (!) hiányszakmának számít. 

Csak pár példa, messze a teljesség igénye nélkül: nincs elég kőműves, ács, bádogos, burkoló, asztalos, vasbetonszerelő, központifűtés-szerelő, villanyszerelő, épület- és szerkezetlakatos…

Ami persze nem csoda, hiszen a már említett országok építőipara elképesztő mennyiségben szívja fel a szakembereket, lassan már olyan a helyzet, mint az orvosoknál, az osztrák, német cégek jutalékot adnak annak, aki kicsábít maga után még valakit, mi több, már vannak olyan közvetítők, akik ezzel keresik a kenyerüket – nyilatkozta a Magyar Nemzetnek a szakszövetség elnöke. Tolnay Péter szerint vannak olyan németországi építkezések, ahol csak magyar szakemberek dolgoznak.

Eközben Magyarországon a cégek a munkaügyi központokon keresztül is próbálnak szakmunkásokat találni, de ezek jó része pár hónapos gyorstalpaló átképzésen tanulta a szakmát, és ezért gyakran nem is válnak be. 

Képzési gondok 

Visszatérve az ÉVOSZ felmérésére, komoly gondok vannak az oktatási rendszerbe illesztett szakmunkásképzés terén is, a cégek jó része szerint a kezdő szakmunkások gyakorlati tudása gyenge, önálló munkavégzésre majdnem alkalmatlanok az iskolát frissen végzettek, és még csak azt sem lehetne állítani, hogy olyan nagyon akarnának dolgozni, ami a fizetéseket elnézve nem is olyan nagy csoda. 

Túlzás lenne azt állítani, hogy a vállalkozások ártatlanok a kialakult helyzetben, és még csak nem is arról van szó, hogy mekkora fizetéseket adnak, hanem például arról, hogy a szakszövetség felmérésében részt vevő cégek mindössze 16 százaléka mondta azt, hogy aktívan részt vesz a szakmunkástanulók gyakorlati képzésében – így viszont nyilván nehéz elvárni, hogy a fiatalok pontosan ismerjék a gyakorlati elvárásokat. 

A megoldás az ÉVOSZ szerint az építőipar vonzóvá tételében rejlik, amihez egyrészt értelmes, és normális kampányra lenne szükség, amivel egyfelől a fiatalokat, másfelől a szüleiket el tudnák érni.

Ugyanakkor azzal alighanem a cégeknek is szembe kell nézni, hogy a jelenlegi fizetésekért nem fogják tudni Magyarországon tartani még azokat sem, akik pedig érdeklődnek a szakma iránt. Az ÉVOSZ elnöke a már említett interjúban azt mondta, hogy miközben Magyarországon az átlagos bér bruttó 170 ezer forint körül van, külföldön a többszörösét fizetik, ugyanakkor még mindig sok cég fizet zsebbe. 

Mi lehet a kiút? 

Immár három éve, hogy beindult a duális szakképzés, gondot jelent ugyanakkor, hogy (a sok mikro- és kisvállalkozás miatt) nehezen lehet gyakorlati képzőhelyeket találni, pedig, mint láttuk, az eb részben ott van elhantolva, hogy a fiataloknak az iskolából kikerülve némi túlzással fogalmuk sincs arról, mit várnak el tőlük a mindennapokban. 

Az ÉVOSZ ezért egy tavalyi, az ágazat gondjaival foglalkozó hosszú anyagban azt javasolta, hogy képzőközpontokat hozzanak létre, amelyekhez ezek a kisebb cégek is csatlakozhatnak.

Emellett az is gondot jelent, hogy az építőipari cégektől évente befolyt szakképzési hozzájárulásnak csak 10-15%-át forgatták vissza az oktatásba, holott a szakszövetség szerint a teljes összeget kellene.

A helyzetet tehát a legnagyobb jóindulattal sem lehet rózsásnak nevezni: az oktatás nem gyakorlatközpontú, még az a pénz sem folyik bele vissza, amit egyébként a cégek erre fizetnek be. A rengeteg kisvállalkozásnak sem pénze, sem embere nincs az iskolából frissen kikerült gyerekek betanítására, és egyébként is, a fizetések olyan alacsonyak, hogy kis túlzással, aki tudja, hogyan kell megfogni egy szerszámot, az már külföldön van, vagy oda tart. 

Ahogy mondani szokták, innen szép győzni.